Szeretek alkotni, új dolgokat létrehozni. De legjobban azt szeretem, amikor egy létező tárgyat újra lehet gondolni. Szeretem, hogy az alkotás révén a belső lényem kivetül a tárgyakra, ettől lesznek egyediek és hozzám hasonlatosak. Az alkotásban is a varrás a kedvencem, imádom a varrógépemet, és igyekszem különféle tanfolyamokon magamba szívni a tudást.
Én magam, egy nem túl precíz, annál inkább megoldásközpontú ember vagyok, nálam a cél sokszor szentesíti az eszközt, de szigorúan csak az alkotásban. Gondolkodásom néha merev, ezért különösen élvezem, amikor mások olyan megoldásokkal rukkolnak elő, amikre én álmomban sem gondoltam volna. Szeretem mások ötleteit nézegetni, de nem lemásolni. Azt úgysem sikerülne, de nem is cél. Ha látok valamit, általában testre szabom, tovább gondolom. Viszont a gondolkodásomat, a látószögemet nyitogatja. Ezáltal színesülök én is, a világ is.
Susie a párnakutya, tavaly készítettem
Nagymamáim mindketten alkotótevékenységet folytattak szinte egészen haláluk napjáig. Egyikük varrodát vezetett az Ecclesia szövetkezetben, ami egy kegytárgy árusító bolt a Ferenciek terén. Rendkívül precízen varrt, az esküvői ruhámat is ő varrta.
Másik nagymamám pedig hímzéssel egészítette ki kevéske nyugdíját. Olyan gyönyörűen hímzett, hogy nem mindig lehetett tudni, hímzéseinek melyik a színe és melyik a visszája.
Édesanyám saját készítésű babákat és kis állatkákat gyártott nekünk a testvéreimmel, zoknikból vagy anyagdarabkákból amíg kicsik voltunk. Imádtuk ezeket az ő kis alkotásait, százszor jobban szerettük, mint akármilyen boltban vett játékot. Rengeteget kötött és horgolt, általa készített pulóverekben feszítettünk ha vendégségbe kellett mennünk.
Bertie a párnakutya, szintén tavaly készült
Az ő örökségük és példájuk végig a szemem előtt volt, mégsem foglalkoztam vele, az elmúlt pár évig. De érdekes, az alkotni vágyás minduntalan előtör, még akkor is, ha az eredmény végül nem olyan lesz amilyennek elképzeltem. Mondhatni kezdő vagyok, de próbálok nem csüggedni, hanem kitartó gyakorlással felnőni az elődeimhez. Ahhoz a női örökséghez, amit családom nőtagjai előttem magától értetődő természetességgel végeztek, és én nem szeretném, ha ez eltűnne. Szeretném, ha általam is tovább élne, és bár gyermekeim sajnos nincsenek (még?), talán mások is erőt merítenek ebből, akik úgy érzik szeretnének alkotni, de valamiért nem érzik magukat képesnek rá, és én is erőt meríthetek ebből, amikor rajtam a csüggedés sora. Ez a blog egy kezdő alkotó fejlődését kíséri figyelemmel. Aki volt már kezdő, az tudja, milyen göröngyös út ez, és azt is tudja, hogy sok gyakorlással és kitartással lehetséges a fejlődés.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: